200.feb.09
Ébredés!
Mint űzött vad úgy ébredtem, ziháltam és reszkettem, torkomba nem volt hang a szemeim lángokban. Torkom marja a könnyem, a fájdalomtól ég a lelkem. Őt hallottam és láttam mint egy kölyök kutya úgy vártam. Fájdalmas volt mint a végszó mikor, kimondtad és mikor megláttam a könnyeket amik nem csak az én arcomat borították el. Így ébredtem fel ezért írok most beléd kicsi blogom… Azért mert te vagy az egyetlen, akinek mindent elmondhatok. Azt is amikor örülök és azt is amikor majd meghalok. Te összegyűjtöd nekem a jót és a rosszat és erőt adsz ahhoz, hogy megváltozzak. Mert minden nap változom egy nagyon picit nem sokat csak egy kicsit. Persze most sokan nem értitek, miért írom ezt. Estefelé ledőltem (19:00-kor) és így ébredtem (23:30-kor). Az álmaink meg nem magyarázható dolgok, de ki kellet írnom magamból, fel kell ide tennem, mert tudnom kell később azt az apróságot, hogy érzek, hogy nem vagyok egy kőszívű önző lélek. Hanem olyan ember vagyok aki érez és még képes érezni, és akiben tombol a hiányérzet valami után ami fontos. Aki a családról álmodik, egy olyan családról ami soha nem lesz már mert nem volt képes megvédeni, megóvni. Nem azért mert nem akarta hanem mert nem tudta. Hiszen az idő mindig elvesz valamit és ad helyette valami mást. Van mikor csak azt látjuk elvesz mert valami hiány lesz, de az a hiány is ad valamit, csak nem vesszük észre mert a hiány jobban leköt. Nekem most nagyon hiányzol anyukám, és a Te hiányodat nem tudja pótolni senki és semmi. Az a szeretett pótolhatatlan, mert az anyai szeretett a leg önzetlenebb a világon. Most is a patakzik az a sós bánat amit a gondolat kiválthat, hogy egyedül vagyok, és így is maradok.
